Hiába népszerűtlen, Manfred Weber maga alá gyűri az Európai Néppártot

Az Európai Néppárt (EPP) vezetői kedden érkeztek éves kongresszusukra, amelyet a spanyol Partido Popular (PP) szervezett Valenciában, ahol a közelmúltbeli halálos árvizek emléke – és a fel nem vállalt politikai felelősség súlya – van a levegőben. Európa legbefolyásosabb pártcsaládjának azonban fontosabb dolga van annál, mint hogy meghallgassa a túlélőket és átérezze fájdalmukat; Spanyolországban vannak, hogy megvitassák a brüsszeli hierarchia csúcsát célzó jövőjük biztosításának fontos lépéseit, és újraválasszák vitatott vezetőjüket, Manfred Webert.

A European Conservative emlékeztet: 188 képviselőjével az EPP a legnagyobb csoport az Európai Parlamentben, amely a „jobbközép”, „kereszténydemokrata” politikát képviselő, mérsékelt, józan hangként írja le magát – a „teremben lévő felnőtteket”, ha úgy tetszik –, még akkor is, ha ez messze van ettől.

Weber, akit tavaly nyáron újraválasztottak frakcióvezetőnek, és most a pártelnök Valenciában, a portál szerint évek óta folyamatosan elmossa a kettős szerepe közötti határokat. Azok számára, akik némileg jártasak Brüsszel belső működésében, furcsának – sőt meglepőnek – tűnhetett néhány hónappal ezelőtt, amikor Weber kihívó nélkül indul a második ciklusért.

A European Conservative kifejti: 

és senki sem tartja lenyűgöző személyiségnek, akinek karizmája segítene neki helyet szerezni az EU elitjének élén. Valójában az EPP-ben sokan – az egyszerű emberektől a felső vezetésig – gyakran panaszkodnak elviselhetetlen és „tekintélyelvű” vezetési stílusára, nem is beszélve kielégíthetetlen egójáról és állítólagos korrupciós botrányairól.

„Senki sem akarta őt 2022-ben, senki sem akarja őt most” – mondta egy magas rangú EPP-tisztviselő a múlt hónapban, természetesen névtelenül. „De senki sem akarja felvenni a telefont, és foglalkozni az üggyel. Túl apró ügy. Nem érdekli őket” – magyarázta, miért nem lépett közbe egyetlen országos vezető sem, hogy megakadályozza Weber újraválasztását. „Ami sokat elárul a Néppárt fontosságáról” – folytatta a tisztviselő. „A Néppárt fontossága csökkent.”

Ez az érzés kulcsfontosságú Weber folyamatos hatalmi játékának megértéséhez, amelynek célja, hogy Brüsszelben betöltött szerepét majdnem Von der Leyenével egy szintre emelje, és az EPP-t sokkal centralizáltabb politikai hatalommá tegye, lehetőséget kínálva tagjainak Európa-szerte a súlyosbodó legitimációs válság kezelésére, amely szöges ellentétben áll a Valenciában zajló, önünneplő szerelmi fesztivállal – fogalmaz a Politico.

„Egy új történelmi szakaszba lépünk…” – jelentette ki Weber győzelmi beszédében. Egy olyan korszakba, amelyet a német CDU (az EPP legnagyobb tagja) központi szerepet tölt be mind a pártban, mind Brüsszel egészében, Weber, Von der Leyen és Merz kancellár trióján keresztül, akik mindhárom uniós intézmény tényleges vezetését képviselik.

A European Conservative szerint 

Németország úgynevezett „jobbközép” pártja talán Európa legsúlyosabb legitimációs válságában van, és gyorsan elveszíti minden megmaradt hitelességét, miután folyamatosan elárulta szavazóit, hogy a baloldallal szövetkezzen, és ezzel a populista AfD-t az első helyre juttatta a közvélemény-kutatásokban.

Természetesen, teszi hozzá a portál, ha megnézzük a valenciai kongresszusról szóló fősodratú jelentéseket, nem látjuk semmi jelét ennek a közelgő összeomlásnak. De enélkül nincs magyarázat arra, hogy Manfred Weber miért ezüsttálcán kapja az Európai Néppárt jövőjét.

Amióta 2019-ben szertefoszlott az ambíciója, hogy az Európai Bizottság elnöke legyen, Weber fokozatosan alternatív hatalmi központtá tette az EPP-t Brüsszelben azáltal, hogy a központi pártállást erőlteti a tagjaira mindhárom intézményben, amit sokan (még az EPP baloldali koalíciós partnerei között is) az EU aláásásának tekintenek.

Most, második ciklusa előestéjén Weber készen áll a következő szakaszra. Számos sajtójelentés szerint Valencia kiindulópontként szolgál majd egy sor új reformhoz, amelyeket bennfentesek úgy írnak le, 

„amelynek küldetése a nemzeti jobbközép pártok politikájának irányítása és egyszerűsítése”.

A tervezett reformok magukban foglalják Weber már létrehozott „elnökségi koordinációs” rendszerének kibővítését, valamint azt, hogy a vezető európai parlamenti képviselők, a nemzeti miniszterek és még az EPP biztosai is minden nagyobb ülés vagy döntés előtt közös pártirányvonalakban állapodjanak meg. A párt sokkal több politikai prioritást is meghatároz majd a tagok számára az intézményekben anélkül, hogy sok teret hagyna az ellenvéleménynek, biztosítva, hogy Weber a jogalkotási folyamat minden lépésében ellenőrzést gyakoroljon.

Ez az új, központosított struktúra a tagpártok számára – amely a Weber-szerű euroföderalisták EU-ról alkotott végső vízióját is utánozza – az EPP-t egy olyan politikai gépezetté kívánja alakítani, amely „kiszámíthatóbb” módon uralja mindhárom uniós intézményt, és gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenül határozza meg Brüsszel napirendjét, miközben megszilárdítja Weber önként vállalt pozícióját a nemzeti pártvezetők, például a CDU-s Friedrich Merz vagy a Forza Italia-s Antonio Tajani felett.

Ez a megközelítés természetesen nem mindenki számára kedvező. „Nem egy párt vagyunk, hanem pártok családja” – panaszkodott egy másik tisztviselő a kongresszus előtt. 

Mégis valószínűtlen, hogy bárki is érdemi ellenállást tanúsítana, mert Weber valamit kínál is nekik, amire nagy szükségük van: a csoportból származó legitimitás, amely pótolja a valódi demokratikus támogatás hiányát.

A European Conservative szerint valójában az európai „jobbközép” és „kereszténydemokrata” pártok, néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve, mind ugyanattól a problémától szenvednek. Csak névleg „jobboldaliak” és „keresztények” – inkább a status quo fenntartásával foglalkoznak a baloldallal való szövetségkötés révén, mintsem a választóikra hallgatva –; míg a „demokratikus” részük is megkérdőjelezhető, tekintve, hogy ragaszkodnak a kordonjaikhoz a tőlük jobbra álló pártokkal szemben.

Ennek eredményei a portál szerint egyértelműek az egész blokkban, még akkor is, ha ezt soha nem ismernék el nyíltan. 

nem véve észre, hogy a nagykoalíciók háború utáni korszaka véget ért.

Talán Németország és Ausztria illusztrálja ezt a folyamatot a legjobban. A múlt vasárnapi bécsi tartományi választáson az ÖVP egyszámjegyű szavazataránnyal az utolsó helyre szorult, míg a Szabadságpárt (FPÖ) ismét rekordmagas támogatottságot kapott, így a kormányból való kizárása – annak ellenére, hogy az ország legnagyobb pártja – még illegitimebbé vált.

Eközben a CDU-t azért ünnepelték, mert „győztesen” került ki a februári választásokból, annak ellenére, hogy története második legrosszabb választási eredményét érte el. Aztán kevesebb mint két hónap alatt sikerült megsemmisítenie az összes megmaradt előnyét, és a közvélemény-kutatásokban az AfD mögé szorulnia azzal, hogy visszakozott a főbb választási ígéreteitől, és koalíciót kötött a szocialista SPD-vel.

Néhány nappal ezelőtt Friedrich Merz, a CDU vezetője panaszkodott, hogy a német demokráciába vetett közbizalom a háború utáni történelem mélypontjára süllyedt – mindent hibáztatva, kivéve a választók elvárásainak elárulását. Sokatmondó, hogy ha ma lennének a választások, a koalíciónak nem lenne elég helye a kormányalakításhoz, 

Ez tehát a European Conservative szerint Manfred Weber és grandiózus elképzelése egy központosított EPP-ről, amely kezébe veszi az európai ügyeket, még inkább, mint eddig tette. Sok nemzeti párt számára, amelyek kizárják az erősebb demokratikus mandátummal rendelkező nemzeti konzervatívokat, a transznacionális „többséghez” tartozás az egyetlen mód arra, hogy legitimálja hatalmát – még akkor is, ha ez azzal az árral jár, hogy annak egy jó részét Webernek adják át.

Fotó: Attila KISBENEDEK / AFP